|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kaszás Attila 2007. szeptember 14.Tizenegy alkotó részesül idén Magyar Művészetért Díjban, a kuratórium emellett posztumusz elismerések odaítéléséről is döntött. Magyar Művészetért Díjat kap többek között Bence Lajos költő (Lendva), Bocskai Vince szobrászművész (Szováta), a kárpátaljai származású S. Benedek András és Vivi Dragan Vasile román operatőr. A Magyar Művészetért – Bubik István-díjat idén Bogdán Zsolt kolozsvári színművész veheti át. A Magyar Művészetért Posztumusz Díjat Bánffy Miklós és Cs. Szabó László írónak, Jékely Zoltán költőnek, Kaszás Attila és Visky Árpád színművésznek ítélte oda a kuratórium. Az elismeréseket decemberben Nagyváradon adják át. /Bogdán Zsolt Magyar Művészetért Díjas. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 14./2007. november 28.Újabb rangos elismerést kapott Bocskay Vince szovátai szobrászművész, a Magyar Művészetért Díj kuratóriuma az ő munkásságát érdemesnek tartotta a kitüntetésre. A testület az idén tizenegy alkotónak ítélte oda a díjat, köztük több a határon túli. Bocskay Vince november 25-én, vasárnap a nagyváradi ünnepélyes díjátadáson vehette át az aranyozott ötvösmunkával is tetézett elismerést. Az 1987-ben létrehozott díjjal alkotóművészeket, kiemelkedő művészi teljesítményeket honorálnak. A Gubcsi Lajos elnökölte kuratórium döntése alapján 2007-es díjazottak Bocskay Vince mellett Bence Lajos költő (Lendva), a Dárdai István–Szalai Györgyi filmrendező páros, Ekler Dezső építész, ifj. Nagy Zoltán balettművész, Kárpáti Tamás festőművész, Magyar Zoltán néprajzkutató, Ránki Dezső zongoraművész, S. Benedek András (Kárpátaljáról Budapestre települt) és Vivi Dragan Vasile operatőr (Bukarest). A Magyar Művészetért – Bubik István-díjat Bogdán Zsolt kolozsvári színművész kapta. A Magyar Művészetért Posztumusz Díjat az idén Bánffy Miklós, Cs. Szabó László íróknak, Jékely Zoltán költőnek, Kaszás Attila és Visky Árpád színművészeknek ítélték oda. /Magyar Művészetért Díj Bocskay Vincének. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 28./2009. március 7.Gyarapodik a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Jászai Mari-díjas művészeinek sora, Bocsárdi László (2003), Pálffy Tibor (2004), Nemes Levente (2007) után Váta Loránd is kiérdemelte ezt az elismerést. A díjátadásra március 14-én kerül sor. A Budapesten tavaly alapított Kaszás Attila-díjat, mellyel azt a Kárpát-medencei színművészt tüntetik ki, aki az elmúlt év folyamán nyújtott kiemelkedő művészi teljesítménye mellett társulatában fontos közösségépítő szerepet is vállal, idén Nemes Levente, a Tamási Áron Színház Jászai-díjas színművésze, korábbi igazgatója kapta. A díjátadás március 10-én lesz Budapesten a Nemzeti Színházban. /Váry O. Péter: Váta Loránd Jászai-díjas, Nemes Levente Kaszás Attila-díjas. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 7./2009. március 11.Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze, korábbi igazgatója vette át a második alkalommal odaítélt Kaszás Attila-díjat március 10-én Budapesten, a Nemzeti Színházban. Nemes Levente 1962-ben kezdte színészi pályafutását. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbi teátrumot 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes-nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. 2007-ben Jászai Mari-díjat kapott. /Nemes Levente kapta az idei Kaszás Attila-díjat. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./2010. május 11.Mátray László kapta a Kaszás Attila-díjatMátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze kapta az idei Kaszás Attila-díjat; az elismerést vasárnap este a székesfehérvári Vörösmarty Színházban a díjat alapító Pokorni Zoltán, a budapesti XII. kerület Hegyvidék polgármestere és Szűcs Gábor, a Mozaik Művészegyesület elnöke adta át a Mozaik Színészünnep keretében. A 2008-ban alapított elismerést az idén harmadik alkalommal ítélték oda titkos szavazással, s másodszor kapta meg határon túli művész. A díjat mindig az a színész kapja, aki nem csak kimagasló művészi teljesítményt nyújtott az elmúlt évadban, hanem jelentős közösségszervező szerepet is vállalt a társulatban. Ezúttal a szavazásra jelentkezett húsz magyarországi és határon túli színház huszonegy művésze közül választották ki a pályatársak azt, akit a legméltóbbnak találtak az elismerésre. A demokratikus szavazás során először a színházak saját társulatuknál választanak a díjra jelöltet, majd a második körben választják ki a díjazottat. Az idei kitüntetett, Mátray László 1999-ben szerzett színészdiplomát, s azóta tagja a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak, ahol számos jelentős alakítást láthatott tőle a közönség. Népújság (Marosvásárhely) 2011. szeptember 2.A Kárpát-medencei magyar egyetemisták állásfoglalásaA Rákóczi Szövetség 2011. évi Szentendrei Nyári Főiskolai Táborában jelenlévő felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági és anyaországi magyar ajkú hallgatók közös nyilatkozatot fogadtak el. A nyilatkozatot változtatás nélkül közöljük. Köszönetünket fejezzük ki a Rákóczi Szövetség huszonkét évnyi rendületlen és kitartó munkájáért, melyet magyar identitásunk megtartásának és a határon átnyúló magyar-magyar kapcsolatok elmélyítésének szentelt. Reméljük, hogy a Rákóczi Szövetség értékteremtő munkájának beteljesítéséhez a mindenkori magyar kormányzat és a gazdasági szféra lehetőségeihez mérten hozzájárul. Meggyőződésünk, hogy a magyar kultúra értékeinek megőrzésében és továbbörökítésében az ifjú generációknak kulcsszerepet kell vállalniuk. Tudjuk, hogy a Rákóczi Szövetségre ebben a feladatban örökös partnerként tekinthetünk. Célként egy öntudatos magyar közösséget kell megjelölni, mely büszkén felvállalja hovatartozását, az anyanyelvhasználat terén pedig bátran él jogaival. Kötelességünknek érezzük felhívni a figyelmet a határon túli civil szféra fokozott aktivitásának szükségességére. Hosszabb távon csakis a fejlett civil öntudat járulhat hozzá a Kárpát-medencei magyarság fennmaradásához. E tekintetben különösen előremutatónak tartjuk az elmúlt hónapok szlovákiai magyar nyelvhasználati kampányát, mely során a felvidéki fiatalok önszerveződésbe kezdtek jogaik érvényesítéséért. Örömmel értesültünk róla, hogy a kedvezményes honosítást kérelmezők száma immáron meghaladta a 130 ezret. Tudjuk, hogy a magyar állampolgárság identitás-erősítő szerepe vitathatatlan, s üdvözöljük a nemzet közjogi egyesítését célzó törekvést, ugyanakkor úgy gondoljuk: a kettős állampolgárság csak egy tégla a sok közül, ami csak több, ütőképes intézkedéssel állhat össze erős fallá védelmünkben. Ilyen intézkedésnek tartjuk a kisebbségi jogok bővítését, az anyanyelvhasználat elősegítését és a magyar tannyelvű iskolarendszer sorvadásának megakadályozását. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a legtöbb építőkövet magunknak, határon túliaknak kell előállítanunk, hogy újra egy erős közösséget építhessünk. A romániai, szerbiai és ukrajnai népszámlálások közeledtével felszólítjuk a helyi civil szervezeteket és politikai pártokat a létfontosságú összefogásra és együttműködésre. Csakis közösen sikerülhet minden magyarhoz eljuttatni az üzenetet, miszerint kultúránkat, anyanyelvünket és vallásunkat bátran és büszkén kell vállalnunk! Reméljük, a Rákóczi Szövetség hagyományaihoz hűen jövő évben is megszervezi a Kárpát-medencei ifjúság számára ezen hiánypótló találkozót, ezáltal is hozzájárulva nemzeti összetartozás-tudatunk erősítését. Szentendre, 2011. augusztus 27. Az állásfoglalást elfogadta: Csíkszeredai Rákóczi Szövetség; Országos Magyar Diákszövetség (Kolozsvár); Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség; Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség; Interkulturális Közösségek Egyesülete (Nagyvárad); Kolozsvári Rákóczi Szövetség; Diákhálózat (Pozsony); Juhász Gyula Ifjúsági Klub (Nyitra); KAFEDIK (Brünn); Ady Endre Diákkör (Prága); Kikelet Egyetemi Mozgalom (Kassa); Selye János Klub (Pozsony); József Attila Ifjúsági Klub (Pozsony); Kaszás Attila Diákkör (Budapest); Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezete (Szabadka); Vajdasági Magyar Diákszövetség (Szabadka); KMDFKSZ (Ungvár); Kishegyes Község Ifjúsági Irodája; Márton Áron Szakkollégium (Budapest); Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK (Budapest) Felvidék.ma 2012. szeptember 10.Erdélyi színész kapta a Kaszás Attila-díjatBányai Kelemen Barnának, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat színművészének ítélték az idén a Kaszás Attila-díjat. A díj odaítélésének egyik fő kritériumaként – a kiemelkedő mesterségbeli tudás és művészeti teljesítmény mellett – az adott társulatban vállalt közösségépítő szerepet jelölték meg az alapítók. Az ünnepélyes díjátadó gálaműsort a Vidéki Színházak Fesztiváljának nyitányaként, péntek este rendezték meg a budapesti Thália Színházban. A Kaszás Attila-díjat, amelyet 2008-ban alapított Pokorni Zoltán fideszes politikus és a MOZAIK Művészegyesület, immár ötödik alkalommal adták át. A díj a magyar nyelven játszó színészek szakmai és emberi elismerésén túl Kaszás Attila szellemi hagyatékának ápolását is szolgálja. A szavazás harmadik körében a díjazott személyéről a közönség dönthetett, négy esélyes közül választva. Bányai Kelemen Barna mellett Kubik Annára, Keresztes Tamásra és Kálid Artúrra lehetett szavazni. A díjat Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester és Vasvári Csaba színművész, a Mozaik Művészegyesület alelnöke adta át. Bányai Kelemen Barna hat éve végezte el a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemet, amelynek ma óraadó tanára. Az egyetem után azonnal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatához került, ahol számos előadásában játszott, de csak az elmúlt időszakban győződött meg arról, hogy van helye a színpadon. „A díjak jelezték számomra: talán mégis jó úton haladok afelé, hogy érett színésszé váljak” – nyilatkozta az MTI-nek még a díjra való jelölésekor. Mint elmondta, Székely Csaba marosvásárhelyi írónak az elmúlt évadban színre vitt, Bányavirág című előadása hozta meg számára a sikert. A munkanélküliség sújtotta székely falu, az alkoholba menekülő emberek sorsa által ihletett előadásban Csillag Mihály orvos szerepét játszotta. A szerepért a 2011-ben Gyergyószentmiklóson tartott Nemzetiségi Színházi Kollokviumon elnyerte a legjobb férfialakítás díját, az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón pedig a darab másik főszerepét alakító Viola Gáborral megosztva ítélte oda neki a MASZK Országos Színészegyesület a legjobb férfialakításért járó díjat. Az elmúlt évad végén kapta meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kovács György-díját is, amellyel eddigi kiemelkedő színészi munkáját és a szakmához való hozzáállását ismerték el. MTI 2014. augusztus 11.Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.” – Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete? – Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket. Nemes Levente Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült. Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom. Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát. – Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma? – Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt. Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt. A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó. – Most nincs akkora áthallás? – Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk. – A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet? – Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt. – Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez? – Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben. Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott. – A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek? – Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét. Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára. – Miért vállalta a színházigazgatást? – Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség. A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta. Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt. De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam. – Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta? – Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni. Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt. – Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot? – A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni. – És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák? – Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű. A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé. Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e. – Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát? – Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét. Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 10.„A mélységeket megmutatva”Nagy Alfréd kapta az idei Kaszás Attila-díjat Amint arról tegnap este már hírt adtunk, Nagy Alfréd, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja vehette át idén a Kaszás Attila-díjat. A művész – aki az elismerés átvételekor azt emelte ki, hogy rengeteg embernek tartozik köszönettel, de közülük csak párját, Szendét említette – a hétfő esti, a Győri Nemzeti Színházban rendezett gála után újságíróknak arról beszélt: fontosnak tartja, hogy a színészek tükröt tartsanak az emberek elé, de ezt a mélységeket megmutatva, nem pedig a felszínt súrolva kell megtenni. Manapság a színház és a televízió is a szórakoztatás irányába hajlik egyre inkább, ilyen esetben még inkább szükség van olyan alkotásokra, olyan produkciókra, amelyek megpróbálják a mélyebb rétegeket is megérinteni, „én inkább ebben vennék részt szívesen, mint a habok továbbhabosításában” – mondta Nagy Alfréd. Az ünnepségen elhangzott: az elismerés azokat hivatott díjazni, akik az előző évadban egyszerre mutattak kiemelkedő színvonalú művészi teljesítményt és fejtettek ki jelentős közönségszervező tevékenységet társulatukon belül, megjelenítve a díj mottóját is: Embernek lenni nem szerep. Pokorni Zoltán (Fidesz-KDNP), Budapest XII. kerületének polgármestere, az elismerés egyik alapítója a gálaesten elmondta: úgy döntöttek, hogy az elismerésnek „díjszerű” megjelenést is adnak, a kiírt pályázatra – amelyben kikötötték, hogy Kaszás Attilát nem ábrázolhatja a díj – több mint harmincan indultak. A győztes Paulikovics Iván munkája lett: a szobor egy meghajló nőt ábrázol. A díjért Pogány Judit, az Örkény Színház művésze, Schneider Zoltán, a Radnóti Színház társulatának tagja és Nagy Alfréd, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze versengett. A korábban legtöbbször a fővárosban megrendezett Színészünnep Pécs és Székesfehérvár után látogatott a kisalföldi megyeszékhelyre. Az idei díjra mintegy negyven magyar nyelven játszó teátrum állított jelöltet, akik maguk közül választották ki a három döntőst. Pogány Judit Örkény Macskajátékának Orbánnéjaként, Schneider Zoltán Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című művének Johanjaként, míg Nagy Alfréd Tadeusz Slobodzianek kortárs lengyel szerző Ilja prófétájában, a Második szerepében lépett fel a fesztiválon. Nagy Alfréd 1977-ben, Gyergyószentmiklóson született, 2001-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Több filmszerepet tudhat maga mögött, 2003-ban a legjobb drámai páros díjával tüntették ki a sepsiszentgyörgyi Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 2009-ben pedig a Fiatalok Kisvárdáért nevű szervezet Őstehetség díját vehette át a Magyar Színházak XXI. Fesztiválján. Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 4.Fölötte a csillagos ég (Művészvilág – Mátray László színművésszel kisemberről, indulatokról, magányról)Csak nagyon tapasztalt rendező képes a színészben élő feszültséget kis gyöngyszemmé csiszolni, állítja Mátray László. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, s a budapesti Nemzeti Színház vendégművésze sorsszerűnek tartja az utat, amelyen jár. – Hogyan tekint vissza ma, negyvenévesen egykori diákszínjátszó önmagára? – Az akkori énem a színházbérletes diák kategóriájába tartozott, aki megnézett minden előadást. Kezével, lábával, fejével kezdeni semmit sem tudó kamaszra emlékszem. A diákszínjátszás pedig furcsa jelenidőt teremtett számomra, amelyben nem azt igyekeztem elképzelni, hogy milyen leszek, inkább azt, mi az, amit szeretnék. Komolyan gondoltam például, hogy a kezünkbe kerülő szövegek emberi sorsok. Ez nem is változott jelentősen, a mai szerepeimet is sorsokként kezelem. Tisztában vagyok azzal, hogy az előadás egy szerkezet, a színész dolga pedig beleépülni abba, illetve a rendezői elképzelésbe. De az is a dolgom, hogy hitelesítő módon szépen berendezzem magam egy ilyen szerkezetbe. – Egy önhöz hasonló karakteres színészben nem dolgozik folyamatosan saját egyénisége megvillantásának késztetése? – A színházi világban közkeletű mondás, hogy egy társulat addig nem játszik Hamletet, míg nincs Hamletje. Vagy míg legalább a lehetősége nem merül fel. Nyilván sok olyan feladatot kapunk, amelyekkel nem akkor, nem olyan körülmények között kellene találkoznunk. Vagy több rendező sorozatosan ugyanolyan típusú feladatra oszt ki, mert egyszer már sikerült jól megoldanod. Ilyen dolgok iránt is gerjed tiltakozás az emberben, de szinte párhuzamos ezzel a kihívás: mit tudnék én mást, újat előhozni abból az alakból? Mindezt úgy, olyan eszközökkel, hogy azt a néző is érzékelje. – Alakja, alkata, orgánuma révén vonzza a „fejedelmi” szerepeket. Vágyott valaha arra, hogy kipróbálja, milyen az, amikor egy kisember bőrébe kell „visszagyömöszölnie” saját különböző dimenzióit? – Hogyne! Sokáig vágytam arra, hogy eljátszhassam a Kis herceget. Most már tudom, hogy ez nem valósulhat meg, de ma is fájdalomként élem meg ezt a beteljesületlenséget. Egy jó színházi vezetés amúgy figyel ezekre a dolgokra. A Steinbeck-regény, az Egerek és emberek nyomán született George és Lennie című darabban Barabás Olga rendező például Lennie-t osztotta rám, egy nagy fizikai erővel rendelkező, de mentálisan visszamaradott ember megformálását. Ez a szerep, az ember, aki félve nyúl bárkihez, nehogy összetörjön a kezében, ilyen kihívást jelentett. Szeretem és várom őket. – Civilként is erőtől duzzadó ember, akitől esetleg félhet is, aki nem ismeri? Hogyan kezeli ezt a helyzetet? – Kétségtelenül sok energia van bennem, amit néhány éve egyre jobban sikerül beosztanom. Nem volt mindig így, a színpadon is az a legfőbb bajom, hogy az erő mindegyre kikívánkozik belőlem, meg kell tanulnom befelé hasznosítani. Például abban, hogy amit el kell, ki kell mondani, azt ne erőből tegyem, hanem nyugodtan, bölcsen. Nagyon hosszú folyamat ez, s mivel egyik rendező kezéről kerülünk a másikba, nem nagyon jut rá idő. Nagyon tapasztalt rendezőnek kell lennie, aki ezt az erőt kis gyöngyszemmé tudja csiszolni. – Egy Kovászna közeli faluban, Szörcsén él. Mi vonzotta ebbe a környezetbe? – Csak nemrég jöttem rá, miért költöztem ki a családi örökségnek számító, közös erővel otthonossá tett házba. Elegem lett minden este a színházban maradni, gyakorlatilag minden percemet a túlnyomórészt színházi emberek társaságában tölteni. Fárasztott a könyv, egy idő után az internet is, éreztem, hogy váltanom kell. Körülöttünk a technika vette át a hangsúlyt, a színházban is, sok esetben a színész is olyan kellék, mint bármi más. Szörcsében viszont megkapom azt a vertikalitást, ami annak tudatosításában segít, hogy én, a kicsi ember itt vagyok lent, fent pedig van valaki, mindegy, hogy ki. Nem az állattartás romantikája vonz, ahogy azt sokan gondolják, hanem annak a teljességnek az érzése, amikor felnézel a csillagokra. Ezt egy ideje elfelejtette az ember. – Az elmúlt évek egyéb fontos változásokat is hoztak az életében. Sorsszerűségként kezeli és ennek megfelelően halad a szörcsei csillagos éggel és a budapesti Nemzeti Színházzal szegélyezett új úton? – Egyértelműen sorsszerűségként. Éreztem, hogy nem elég, amit a szentgyörgyi színház ad, kell még valami, ami kipróbál. Néha úgy él az ember, mint egy filmben: megy egy kamera, a képzelet követi, hogy ezt kellene még csinálnom, meg azt is. Zajlik az életed, miközben több film is pörög benned egyszerre. A kitörési vágy, de nem feltétlenül a jelenlegi helyzetedből, hanem más helyzetekkel is találkozni. A legjobb pillanatban kaptam a meghívást a Nemzetibe. Miközben éreztem, hogy ennek így kellett történnie, betojtam, hiszen igazából nem tudtam, mibe megyek bele. Kezdetben ott volt az a furcsa politikai árnyék is, ami az igazgatóváltást követően rávetült a Nemzeti Színházra, s amivel, úgy éreztem, külön meg kell küzdenem. Rengeteg energiát fektettem a munkába, hogy senkiben ne merüljön fel fogást keresni rajtam. Úgy tűnik, sikerült is elkerülnöm. – Szakmai kihívásként is más dimenziónak bizonyult? – Iszonyú felelősség szakadt a vállamra, hiszen egy ország reprezentatív színházában kellett helytállnom. Szentgyörgyön megszoktam korábban, hogy lazán hagyjam előjönni belőlem a dolgokat. Budapesten nem. Ott önmagam pedagógusává kellett válnom, aki szükség esetén rákoppintok a saját fejemre. Az is idegen volt, hogy napra, órára össze kellett hangolnom a programjaimat, az utazásaimat. Persze támogattak, eszembe juttatták, rám szóltak, figyelmeztettek. De olyan is előfordult, hogy valaki ismeretlenül rám írt a Facebookon, sok sikert kívánva a holnapi előadásomhoz. Akkor villant belém, hogy úristen, hiszen nekem előadásom van. – Mi döntötte el, hogy mégsem szerződik véglegesen a Nemzetibe? – Ha harmincnyolc évesen odaszerződöm, az négy-öt évre szóló teljes elkötelezettséget jelentett volna. Akkor nem tarthattam volna fenn a szentgyörgyi idetartozásomat. Szerencsém volt, hogy egyik társulat sem állított éles választási helyzet elé, talán azt is megsejtették, hogy tele vagyok kétellyel. Nagyon szeretem a szentgyörgyi világot, ahol elsősorban a lényem van jelen. Itt azonban szakmailag csak kapargatjuk a lényeget. Elsősorban fiatal rendezőkkel dolgozunk, akik egyelőre nem nagyon tudják vezetni a színészt, inkább azt szeretnék, hogy csináljam meg nekik, amit elképzeltek. Én viszont még sok mindent szeretnék megtanulni, olyan világokat teremteni, amitől elsősorban magam essek hasra. Ehhez azonban tapasztalt rendezők kellenének, akiknek a meghívását ez a színház anyagilag nem nagyon tudja megengedni magának. – Előfordult már olyan, hogy elcsalt egy szerepet? Hogy „megúszta”? – Elsősorban olyan volt, hogy nem vettem fel a kesztyűt, a próbafolyamat során nem robbantottam ki a konfliktust. Márpedig olyan szakma ez, ahol a konfliktusokat vállalni kell. Én alapvetően befelé vezetem le a feszültségemet, ha viszont kijön belőlem, többnyire igen nagy intenzitással bukkan ki, amivel meg is ijesztettem már egy-két fiatal rendezőt. Holott én csak jót akartam. Olyan eset is előfordult, amikor néhányan fiatalok morogtunk, de lefojtottak bennünket, és nem is lett jó az előadás. Amikor viszont a rendező rájött, hogy érezzük a darabot, kezdjük szeretni, egy idő után ő is velünk kezdte szeretni az egészet. – A nemrég moziba került Kojot című filmben egy visszafojtott indulatoktól remegő, a végén pedig egészen szélsőséges erőszakban kirobbanó embert láthatunk. Ő hol helyezkedik el a Mátray-féle sorslistán? – Ez a fickó kezdetben egyáltalán nem az erőszak oldalán áll. Csak ül és vár, a végén derül ki, milyen mértékű agresszivitás rejtőzik benne. Sőt, egy majdnem megerőszakolós jelenet is van a filmben. Egészséges erkölcsi érzékű emberként természetesen kínos, kényelmetlen ilyen töménységű agresszivitás elfogadása. Azért is nehéz, mert sok esetben a színészt egybemossák az általa alakított figurával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Kostyál Márk rendező erre a szerepre szemelt ki. Nyilván, kell kapirgálni a mélyrétegeimben, hiszen a színész lelkének sok mindenre érzékenyen kell reagálnia. Ha nem tud saját tapasztalatból építkezni, akkor működnie kell a fantáziának, ahogy Lohinszky mestertől hallottuk a főiskolán. De ott a klasszikus példa: nagyon sokan játszanak vagy szívesen játszanának III. Richárdot. Rettenetesen negatív figura, akit részben felment a benne rejtőző bohóc. Macbeth is hasonló kategória, színházi legendák szerint több olyan színész is van, aki a szerep megformálása után „úgy maradt”. Vannak feladatok, amelyekben roppant veszélyes dolog elmerülni. – Mostanában mi után keresgél leginkább? – Azt hiszem, a spiritualitásomban szeretnék jobban elmerülni. Szörcsén például megnyugszik a lelkem, sehová sem akar elrohanni. Persze tudom, hogy a színészet a szakmám, ebből élek. Nem tudom, képes lennék-e otthagyni az egészet, de nem tartom elképzelhetetlennek. Csak akkor el kéne menni innen valahová jó messzire. – Egyedül? – Az egyedüllétemmel talán a szüleim sorsát hordozom magamban. Talán ennek a szörnyű nagy feszültségnek a cipelése közben arra készülök, hogy többet adjak majd az utódomnak, mint amennyit én kaptam. Szeretném mielőbb tisztán látni magamat. A színészmesterség ugyanis mindent felkavar az emberben: tessék ilyennek lenni, tessék olyannak lenni. Ennek a káosznak le kell ülepednie. A szerelem engem sem került el, csak nem jöttem ki jól belőle. Akkor úgy éreztem, gyengít a szakmában. Vagy azt éreztem, hogy azon az úton más nem fér el mellettem. Esetleg nem akar végigjönni velem. Ma már nem így érzem. És azt is érzem, hogy eljött az ideje valaminek. – És milyen a csillagos ég Szörcse fölött? – Gyönyörű. Néha elsírom magam alatta. Hiszem, hogy miközben igyekszem megtenni mindent a lelkem békéjéért, valaki ott fenn vigyáz rám. MÁTRAY LÁSZLÓ Színművész, Kézdivásárhelyen született 1976. október 23-án. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban végezte, 1999-ben diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, ahonnan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. 2013-tól rendszeresen vendégszerepel a budapesti Nemzeti Színházban. Közel száz színházi szerepben lépett fel. Legfontosabb filmszerepei: Town Creek, Varga Katalin balladája, Fény hull az arcodra, Concrete Noise, Kojot. Díjak, kitüntetések: Kaszás Attila-díj (2010), Jászai Mari-díj (2016). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
